Így írok én

Dátum: 2010.09.09

Vámos Miklós azt mondta egy néhány évvel korábbi interjúban, hogy Goethe szerint:

Először bonyolultan és rosszul írunk.

Aztán egyszerűen és rosszul írunk.

Aztán bonyolultan és jól írunk.

És végül egyszerűen és jól.

Épp az Utazások Erotikában - Ki a franc az a Goethe? (Ab Ovo, 2007) c. regényét írta, ezért lett citálva a német író, költő klasszikus.

Hogy én hol tartok most Goethe-i szempontból (huh!), azt így a kezdeti hévnél (elsőkötetes szerző, igaz tíz éve újságíró) meg sem próbálom megítélni, de a dalaim (dalszövegek ezek) alapján épp a napokban szembesültem vele, hogy szemmel is látható a változás. A dalok, mivel egyformán rímelnek és egyformán rövidek, könnyen összevethetők egymással. Az összevetés pedig önkénytelen volt, mivel egyszuszra, időrendben olvasva találkoztam újra velük a minap. E találkozás alapján pedig kijelenthetem: a dalaim sűrűbbé váltak. Egy dalszövegsorral ma többet sikerül elmondanom, mint egy ugyanúgy tizenkét szótag hosszú, évekkel korábbi sorral sikerült. És ez megdöbbentett. Hogy ez is ujjgyakorlat kérdése. Persze inkább agy-gyakorlaté. És persze nincs is rajta mit csodálkozni: a kommunikáció tanult hivatásunk, nem ösztönös, mint a légzés, naná, hogy gyakorlással javul.. Bár, ha a színésztanonc korszakom beszédóráira gondolok, vagy az aktuális szülésfelkészítő tanfolyamra a douláknál, rájövök, hogy még a légzés is tanulható, gyakorlással javítható.

Szóval sűrűbbé váltak a dalok, de érdekes, hogy a nagyon egyértelmű gondolatból fogantak közül a régieket sem tudnám ma pontosabban megírni. Eszerint nem elsősorban az írás gyakorlása teszi a mestert, hanem az ihletet adó gondolat lehető legegyértelműbb megfogalmazásának a gyakorlása teszi. Ha a mondanivalóm kristálytiszta, akkor a dalsor is az lesz. Mert akkor már nincs más feladat, mint az összpontosuló gondolatot kiteregetni és dalsorokkal átadhatóvá, befogadhatóvá és rímekkel élvezhetővé tenni. Akkor a dalsor már csak a ruha, a rím már csak szalag a hajba, mert a menyecske régen kész, a maga pucér valójában, a fejemben. A menyecske mindig én vagyok, de nem azért mintha a dalok főhőse általában ne másvalaki lenne, hanem azért, mert addig úgysem lehet másról írni igazat, amíg nem éltem meg én is, azt, amit ő. Ezért az írás színészet is, a színészetnek épp az a része, amit mindig is szerettem, hogy megfogom a figurát, a jelenét, és kitalálom honnan jön, miért jutott idáig, merre tart, mik az esélyei, ha így csinálja tovább. És akkor ez alapján készülhet róla az éles fénykép, amit aztán dalnak hívok vagy novellának vagy regénynek, mikor milyen ruhát kap a gondolat.