Sziget 2010

Már évek óta nem a koncertek miatt járok a Szigetre. De évek óta járok, rendületlenül - a legelsőtől a legutóbbiig (2010. augusztus 11-16.) minden évben kint voltam. Írhatnám úgy is, nélkülem nincs Sziget - de mert ennek a nagyarcúságnak a valósághoz semmi köze nem lenne, nem írom. Egy ideje azonban már ügy ez nekem: ha esik, ha fúj, ha terhes vagyok, ha nem, kimegyek, hogy átéljem, hogy része legyek. Persze mindig tudósítok is róla, mert mióta médiamunkás lettem, ez is feladatom, de az újságíró objektivitása ilyenkor otthon marad.

Elfogulatlanul nem tudom nézni a Szigetet, mert még élénken él emlékeimben a kukákban turkáló punk kamaszok képe, akik hazafelé, a HÉV-en, metrón már decensen lesimítva viselték paprikapiros taréjukat és a Haré Krisnát skandáló vonatozók képe is, akikkel az akkor még legfeljebb féltucat színpadot összekötő ösvényeken találkozhatott az ember napra-nap és akiknek téglaszínű lepelben járó tagjai ingyen étellel kínáltak punkot és diákot, a debütáló Diákszigeten. Emlékszem a szénsavas üdítőital fémjelezte későbbi Szigetekre, és különösen arra a hajnali négykor, a napfelkeltével egyidőben kezdett Sziámi koncertre a Bahia Színpadon, mely az aznapi nagyszínpadosnak a családiasra szánt bónusza volt, s melyen párszázan lehettünk csak a lelkes éberek, de mi nagyon, és ahol URH és Kontroll is felcsendült, ahogy Müller Péter Sziámi színpadra lépéseikor rendesen. Ha a szabadság érzését igyekszem felidézni, az a hajnali koncert, az a tánc a végtelen térben is eszembe villan. Emlékszem a mozi sátorra és a szabadtéri mozira is, ahol gyakran futott magyar film a vásznon, a '90-es évek elejére hajazó filmszemlés hangulatot ismételve a nyárban. Emlékeim közt a Trend Sziget Király Tamás divatbemutató-szatíráival, melyekre már a meztelenkedés okán is nagy tömeg gyűlt és Szabados Iréne mesterfodrásznak a Mali Ildi által mesterien koreografált hajshow-ival, melyek színház voltak a javából. És emlékszem a The Prodigy fehérbőrű táncos-frontemberének (Keith Flint) tekintetére, mely egészen közelről, párméterről fúródott az enyémbe, miközben a színpadról átlendülve már a nézőtér paravánján egyensúlyozott megfeszülő izmokkal, akár egy áldozatára leső vadállat, s ha a biztonsági őrök vissza nem terelik, valóban ránk ugrik tigrisként, ebben biztosak lehettünk.

A Prodigy már fáradt, és ha csinálja is a show-t, közelről nézve közel sem olyan élvezetes a látvány. A legutóbbi, 2009-es koncertjükön is inkább csak hallgattam a zenét, és a színpad helyett a közönséget figyeltem, a párméterre tőlem körré rendeződő huszonéves férfiakat, akik félaktban, izzadtan ugráltak, ahhoz hasonló transzban, ami jónéhány éve még a színpadon futott. Érthető. Az ember vagy meghal (Jim Morrison) vagy szelídül (pl. The Prodigy frontemberek) - nem is átkozom őket ezért. Örülök inkább, hogy még ott lehettem akkor, és hogy most is hallgathatom élőben az elementáris gépzenéjüket.

De nincs már Sziámi koncert sem a nagyszínpadon, sőt, egyáltalán, semmilyen magyar előadó nem kap ott helyet - kivéve a legnagyobb rajongótáborral bíró magyar rockbandát, a Tankcsapdát, ha húszéves lesz, vagy Kispált, ha farewell-t mond. Az ok egyszerű: a szigetelő magyar előadók közül egyiknek sincs annyi szigetelő fanja, hogy megtölthessen velük egy nagyszínpadnyi nézőteret - kaptak hát a magyarok külön színpadot. Ezt nem én mondom, Gerendai Károly, a házigazda nyilatkozta. A mai túlkínálatban úgy általában is ritka az ötvenezres vonzáskörzetű magyar előadó, de az is igaz, hogy a magyar pénztárcának egyre elérhetetlenebb az egyébként baráti áron tartott jegyár. Egy tény: az idei Szigeten minden nap ugyanannyi külföldi, mint ahány hazai szigetelő tette tiszteletét. A jó házigazda pedig a vendégei kedvébe igyekszik járni, márpedig az 50 országból érkező fiatalok a nekünk nemzetközi, nekik időnként hazai nevekre utaznak. Európa mindenesetre imádja a rendezvényt, nekik, valószínűleg még kifejezetten olcsó is. A hollandok évek óta DJ-vel felszerelt bulivonatot indítanak, de jönnek britek, németek is, a franciák évek óta több helyszínnel is jelen vannak a fesztiválon.

Egyik kedvencem idén pont egy francia-magyar koprodukció volt: a Mulen Rúzs helyszínen (Octopus Udvar - idén valahogy mindig ott kötöttünk ki a Press Sátor, meg a Nagyszínpad után) a nézőket bevonó, spontán színház fogadott. Belépés csak kifestett arccal! - ezért az első zsilipben pipereasztal és két sminkes várt, fehérre mázoltak, ha hagytad, de piros pötty mindenképp került az orrodra. Aztán eggyel továbbzsilipelve a Mulen kerthelységébe léptél, ahol asztalok mellett hellyel kínáltak, s miután pincéred bemutatkozott, tálcán hozta a babzsákot. A feladat az volt, hogy az asztallal szemben felállított táblán egy jólirányzott babzsákdobással megpördítsd a táncosnőt, elindítsd a vörös malom kerekét vagy bedobd az ablakát, mely mögött pajzánkodókat kukkolhattál kedvedre. Mindez papírmaséból, festve állt rendelkezésre. Aztán az est egy bizonyos pontján felállt a trónján addig elnyúlva figyelő Főnök, sleppjével kísérten - s általuk mozgósítva magunk is áhítattal vegyes riadalommal követtük őt - súlyos léptekkel elmenetelt annak asztaláig, akit kitüntetésre választott, s rátűzette a plecsnit. Eztán tisztelegve illett elénekelni-üvölteni a La Marseillaise-t, majd jött a közös kánkán. Felállítottak mid a harmincunkat egy sorba, fiú-lány pepitába, felharsant Offenbach, és mi, akárha hetek óta együtt próbálnánk, összhangban lábat dobtunk, felemelt szoknyával (én például légszoknyával, kismama naciban) szaladtunk, utolsó-pár-előre-fusst játszottunk. Csuda egy móka volt! A végén kézcsókkal és vörös rózsával búcsúztattak. Imádtam.

Nem sokkal ezután szereztünk egy brit családot is, mert tucatnyi londoni fiatal nemzetközileg kívánt barátkozni. De sikerül mókuskerekezéssel vizet fakasztanunk, és a 130 éves MOME szócsöves parabolaantennáinak visszhangjával kommunikálnunk is - szóval csupa ilyen hasznosat.

A vásárutcán, ahol magyar designerek árulják a vámpírrugdalódzókat (Lucky Vampire Gang), a se szeri se száma kendőket és tatyókat, a Rubik Ernő után szabadon logikai játékokat, szóval ahol minden eladó, na ott egy kicsit Balatonon éreztem magam. Az eladók - talán mert anyagi okokból ezt remélték, talán mert tapasztalatuk szerint ezt indokolja a kuncsaft-arány - szinte kivétel nélkül angolul szólítottak meg, buzdítottak vásárlásra, nézelődésre standjukon. 

Igaz, a külföld tényleg bírja ezt a Szigetet. Nem csak a bulizó ifjúság, akik százezrével ruccannak át határunkon csak ezért - és ha már itt vannak, akkor nagy előszeretettel veszik igénybe a hazai gyógyfürdőket is, sajtóértesüléseim szerint -, hanem a hivatalos sajtó is szereti, melynek nemzetközi fesztiválokat megjárt tagjai nem átallják a világ legjobbjának tartott Glastonbury-hez hasonlítani. Azt mondják, barátságos fesztivál ez és egyedülálló abban, hogy a nagy koncertek mellett sok izgalmas kisebb programot is kínál - na, hát mondom én, hogy a Szigeten nem a koncert már a lényeg! Bár állítólag átlagon felül jól szólnak a színpadjaink és ugyancsak világátlagon felülien magas a higiéniai szint. Na erre varrjon gombot az, aki sose volt, mégis ujjongva undorodik és állítja, a por és a mocsok miatt nem teszi be tiszta lábát... Mondom is gyakran, hogy aki itthon koszra panaszkodik, az még nem járt Nyugaton. De hazai prominensek is pozitívan nyilatkoznak végre: államtitkárok szerint a Sziget a legvonzóbb magyar hungarikumok egyike, a harmadik legfontosabb országmárkánk Puskás és a Rubik-kocka után. Eljön talán egyszer az idő, amikor majd nem akarják minden évben beszüntetni az egyik legkelendőbb exportcikkét egy kicsinysége és iparnélküliségéből adódó tőkehiánya miatt nagyon is exportra szoruló országnak?

Én mindenesetre idén is azzal a reménnyel sétáltam ki, hogy jövőre Veled ugyanitt!