Modell is voltam

Zsenge koromban négy évet modellkedtem. Ezt szoktam mondani, de valójában több is volt ez, hiszen szülői indíttatásból már tinédzserkoromban szemrevételezett Geszler Dorottya, és mert nyúlánk alkatomat, hosszú kezem-lábamat örvendetesnek találta (velem szöges ellentétben), tinimanökenképző-tanuló lettem, majd le is vizsgáztam manökenkedésből, melyet VHS kazettával tudok bizonyítani.

Aztán pár év kihagyás, és újra a PeCsa: Offline Divatszínház. Háromnapos monstre-divatbemutató-show, többezer néző. Ott azt is megtanultam, hogy a modell a fodrász keze alatt nem is pisszen, ellenben az öltöztetőnő keze alatt mint a villám vált ruhát. Türelemmunka ez, sok várakozással és lebegve átélt párpercnyi csillogással. Szerettem. Kiderült, hogy kreatív. Hogy a modell éppen akkor jó, ha nem felszínes. A szépség a divatvilágban alap, senki nem dicsér meg érte. Aki a diszkóban feltűnik, itt elszürkülhet. De ha beszél a szeme, lesz munkája. Lett. Hajas Laci (Hajas László mesterfodrász) londoni debütálásán a Royal Albert Hallban elsőként léphettem az ötezres tömeg elé nyolcadmagammal. Táncos hajshow volt ifj. Rátonyi Róbert Vivaldi-átiratára, Náray Tamás koreográfiájával, általa tervezett húszcentis tűsarkú platószandálokban, melyekhez Sipos Zita festett ránk pókerarcot. Amikor a tömeg tombolva tapsol és üvölt, az semmi máshoz nem hasonlít.

Szóval modell is voltam, de nem olyan neglizsében pózolós, hanem sétálós, néha fotó. Jó, hogy voltam, mert kiderült, hogy a divattervezés iparművészet. És hogy a hazaiak közül nem egy világszínvonalon műveli ezt az ipart. És van úgy, hogy a világ tud is erről, csak épp a magyarok nem.

Még volt hely számomra a kifutón, de én ki akartam próbálni a szakmát, amelyből diplomát szerezni készültem, ezért elszegődtem TV-riporternek, rádióműsorvezetőnek, újságírónak.