London Book Fair 2010

Író ember, aki azt állítja, nem vágyik a könyvvilág e Mekkájába, annak más szavát sem szabad elhinni. London az európai New York és az sem elhanyagolható tény, hogy egy nemzetközi felmérés szerint a világon 2009-ben megjelent könyvek 20%-át (!) Nagy-Britanniában adták ki. Az most tehát az irodalmi piac legpezsgőbb központja. A világon. Ennek igazolásául végeztem saját, empirikus vizsgálatot is: megszámoltam, hogy a londoni földalattin tízből hét ember olvas, és ebből öten könyvet (a másik kettő újságot - na nincs is kétszázezer alatt a 'vezető' napilapok példányszáma, mint itthon...).

Az ok persze nem csak a britek magas kultúrigényében keresendő, van ennél profánabb indok is. Néhány évvel ezelőtt terroristarobbantások rázták meg Londont, buszokon és földalattikon utazók vesztették életüket a híresen jó brit tömegközlekedés tucatnyi vonalán. Azóta se szemeteskukát nem találni a közterületeken az istennek se (merthogy potenciális bombarejtekhely), se a mobil illetve internethálózatokhoz kapcsolódni nem lehet a földalattiban, egy esetleges távirányítású bombamerényletet megelőzendő. Így a hazai aktuális metróbelső kép, jelesül, hogy mindenki mobilját fixírozva játszik, MSN-ezik, vagy egyéb helyett a tizenöt évvel ezelőtti Budapest látható Londonban: az egész földalatti papírra nyomtatott betűket kerget. Ez is szép példája annak, amit Nagy-Britannia nagyon tud: a high-tec és a tradicionális békés egymás mellett élése, inspiráló elegye. (Ja, mert a földalatti hálózat tényleg az: teljes Londont behálózza, a bérlet - Oyster Card - pedig elektronikus ellenőrző kapukat nyit ki egyetlen érintésre, mely kapu egyúttal zónabeli tartózkodásunk függvényében vonja le az Oysterünkre automatáknál befizetett Fontjainkat.)

Az idei London Book Fair-en, az Örlök Udvarában (Earls Court) mégis laza volt a tömeg. Na nem a heves érdeklődés maradt el, hanem az izlandi vulkán hamuja törölt el minden Nagy-Britanniába érkező járatot úgy a tengerentúlról, mint a Kontinensről. (Emiatt egyébként a szervezők jóvoltából a 2010. április 19-21. között zajló London Book Fair után ma is elérhetőek az akkor lezajlott szakmai előadások azok számára, akik a légzár miatt lemaradtak. Ez a megoldás is nagyon brit: nem teszünk úgy, mintha mi sem történt volna, nem legyintünk, hogy így járt a sok érdeklődő, hanem megoldást keresünk, kínálunk.) A laza tömeg azonban nekem, aki terhességem első harmadában járva nem örvendtem a legjobb közérzetnek akkortájt, kifejezetten kedvezett. Én már határon belül voltam rég, amikor a vulkán közbeszólt, nem volt akadálya, hogy az online regisztrációmkor kapott voucheremmel kiváltsam belépő-névkártyámat, és bevegyem a nemzetközi könyvbirodalmat.

Igen, nemzetközi, lévén a Londoni Könyvvásár nem a londoni kiadókról szól. Csak. Ők is reprezentálnak valemennyien persze, de rengeteg az amerikai, az ausztrál, a német, a francia, az olasz, de még a dél-afrikai kiadó is. Ez utóbbinak idén külön szigetet adtak, ők voltak e vásár kiemelt vendégei. A felhozatal minőségére jellemző, hogy impozáns, öt méter magas hátfallal ellátott, száznégyzetméteres pavilonjával jelen volt az aktuális világsláger, a Twilight saga amerikai kiadója is. Egyszóval komoly hely ez, nahh.

A már említett online regisztrációkor - mely a jegyért sorbaállás elkerülése mellett még 40% beléptidíj kedvezménnyel is jár - szembesültem előszőr a brit irodalmi ipar (merthogy ezt már illik iparnak hívni) itthon elképzelhetetlen professzionalizmusával. Kérték ugyanis, hogy jelöljem meg, milyen foglalkozást írhatnak nevem alá majdan kitűzhető belépő-névkártyámra. Az nem volt kérdés, hogy a szerzőt (author) jelölöm meg, de kíváncsiságom végigfuttatta tekintetemet a több tucat (!) egyéb opción is. Magyarországon lehetne még valaki kiadó, szerkesztő, lektor (nyelvi vagy szakmai), fordító, terjesztő, valamilyen asszisztens és persze sima látogató, más néven Az Olvasó. Na, a britek ennél komolyabban nyomják a irodalmat. Ott van először is a mindenható író-ügynök és az ő hűséges szolgája az ügynökségi asszisztens, aztán létezik a menedzser, mely ez esetben persze író-menedzsert jelent, aki nélkül egy jól menő szerző félkarú óriásnak érezné magát (itthon bezzeg még a Presszer Pici is maga ügynöke, maga menedzsere, pedig ő ráadásul zeneipari megasztár). A kiadó sem egyszerűen csak az, mert a magánkiadást segítő (self-publishing) kiadók, melyek kábé non-profit alapú megjelenést kínálnak és kalsszikus nagy kiadók, melyek a könyvesbolti terjesztőkhöz kapcsolódnak, külön műfajt képviselnek. És ekkor még nem sejtettem, hogy e rendszert nem csak névleg, de a gyakorlatban is nagyon komolyan veszik.

Kiderült ugyanis, hogy bár a brit és a nemzetközi könyvpiac minden fontos szereplője jelen van, nem mindenki megszólítható. A kiadói pavilonok elsősorban egymásnak, és persze az olvasóknak szólnak, ide mindenki magát, a szerzőit, termékeit eladni érkezik. És bár az összes brit, sőt jónéhány amerikai, francia, német és más nemzetiségű ügynök is jelen van, ők először kizárólag e-mailben érhetőek el, méghozzá egy pitch-csel (figyelemfelkeltő rövid összefoglaló könyvről, szerzőről), és ha az átüt, akkor jöhet a személyes találkozó. Az ügynököket úgy őrzik asszisztenseik, akár Colombo felesége inkognitóját, ám név- és kontaktlistájuk, irodalmi orientációjuk a 'Nagy Könyvben' teljesen nyilvános, bárki számára elérhető, és aki győzi e-maillel, akár mindhez, a leggbestsellerebb bestseller írók nemzetközi ügynökeihez is bekopogtathat. Erre a magyar irodalmi életben járatlanabbak reagálhatnak így: Na és? Mi ebben a különleges? Hisz minden ügynök az új író-gyémántra vadászik! Hiszen abból lesz mesés százaléka neki is... Csakhogy. Bár a reakció jogos, a logika kristálytiszta, a magyar eljárás mégsem ez. Először is itthon nem működik sem az író-ügynök, sem az író-menedzser intézménye. Aki ír, jól teszi, ha egyúttal az előbbi két szakember talentumával is bír, másként úgy süllyed feledésbe, ahogy - ha szerencséje volt - felbukkant, mégha könyve a következő Száz év magány is volt. De ami külön döbbenetes, az az, hogy az itthon a kiadói szerkesztő által ellátott tehetségfelfedezői (író-ügynöki) feladatot is a legtitkosabb titkosügynökök módjára végzik a hazai illetékesek. A legtöbb kiadó nem közli szerkesztői névsorát, még kevésbé azok elérhetőségeit, legkevésbé azok irodalmi orientációját - tudniillik hogy milyen témájú, műfajú könyvekben utazik. Van olyan kiadó, mely egyenesen azzal az elrettentéssel fogadja a weblapjára látogató leendő Marquez-t, hogy 'Ingyen lektorálást nem vállalunk!' - azaz hogy ne küldjön kéziratot, úgyis postafordultával, felbontatlanul küldjük vissza. Így a szegény, ífjú írógéniusz - egyértelmű utak nem lévén - kerülőutak keresésébe kezd, írókörökbe tömörül, társaságban forog, ismerkedik, bratyizik, hátha horgára akad egyszer egy irodalmi pápa, aki befolyását latba vetve (kisujját mozdítva) lehetővé tesz egy 800 példányos megjelenést... Amely persze az évi 17ezer új címet terítő könyvkereskedelmi hálózat polcain szinte észrevehetetlenül alacsony mennyiség, de még ennek is örülni kell. (Hát, én nem örülnék!... De tudom, ma sokaknak már ez is a lehetőséget jelenti. Sajnos.)

Üdítő élmény volt hát, még terhességi émelyegve, hormonoktól félálomban tartva is ez a professzionális irodalmi gépezet. Az benne a megnyugtató, hogy bár belekerülni szinte lehetetlen, de a kapu mégis tárva-nyitva, és a kapu mellette jól látható helyen, korrektül kitáblázva az útirány. És még az, hogy aki bekerült, többé nem orosz rulettet játszik: a siker sikert szül, csak jót kell írni... Dehát mi más is egy író feladata?!...