Izlandi vulkán hamufelhője Európa felett

Sosem ragadtam még külföldön. Volt, hogy vágytam, bár ragadnék (négy csillag, friss palacsinta és eper reggelire, terülj-terülj asztalkám vacsorára, libériás inas felszolgálta koktél a homokos, pálmafás, langyos levegőjű tengerparton), de nem történt meg. Talán ezért nem ismertem a honvágy érzését sem, bármíly hosszú ideig - akárha egy hónapig is - tartózkodtam külhonban. Most megtört a varázs: honvággyal bővült érzelmi repertoárommal együtt London marasztalt.

Az Oxford Streeten korzóztunk éppen, a nap szokatlanul sütött, az északi szél szokásosan csípett, és én épp első kismama fürdőruhám megvásárlására készültem, lévén kezdő még a témában, de előrelátó pocakgömbölyödést illetően. A Selfridge's-ben terveztem az árubeszerzést, melyről azt tartják, olyan, mint a Harrods, csak míg utóbbiban a külföldiek, előbbiben a britek vásárolnak. Hát én részben már brit is (British - ha-ha!) vagyok, az első terhesbikini pedig örök emlék marad: rúgjunk ki a hámból, költsük rá kosztpénzünk felét a makulátlanul csillogó pultok és kifogástalan udvariasságú eladók mindig fényes világában - kérleltem férjemet, aki nem volt lelkes.

Ekkor jött a hívás. Londoni barátunk újságolta, hogy a brit rádiók riadót fújtak, mert Izlandon felrobbant egy vulkán, gigantikus hamufelhőt öklendve ki magából, mely felhő egyenesen London felé tart, s elsötétít majd eget, földet, jó, ha tömeges fulladást nem okoz. Családjáért mély felelősséget érző és valaha biztonsági őrként is dolgozó férjem megköszönte az infót, melynek mibenlétét akkor még nem ismerhettem (az ő fülén volt a mobil, ugye), de válaszát hallhattam, mely vészjósló volt: "Oké, akkor igyekszünk egy órán belül hazaérni, és bezárkózni". Erre felfigyelve kaptam el bámész tekintetemet a kukoricaárusról, aki egyébként a hazai szokásoktól eltérően nem csövestül, hanem leszemezve, műanyag pohárba porciózva, kiskanállal megtoldva árulta íncsiklandó portékáját natúr és százféle fűszerrel ízesített formában is. Riadalmam azonban nem annyira az akkor még számomra ok nélküli bezárkózás szükségességének, sokkal inkább annak szólt, hogy ha most hazatépünk, ebből nem lesz bikini.

Könyörgőre fogtam, és mert épp a nem kevésbé posch Debenhams áruház előtt álltunk, bevonszoltam férjemet a sokemeletes Kánaánba. Szerelme okán nekem nemet mondani általában képtelen, így most is kognitív disszonanciával kompenzált: "Itt is fedett helyen leszünk" - mormolta, miközben igyekezett lépést tartani velem, a kilőtt rakétával.

A második szinten meg is találtam, amire vágytam: etno motívumos, ízlésesen arannyal is díszített, pocakfedő kétrészest, a hozzá készített strandruhával - egy újabb megvalósult gyerekkori álom! :)) - és nem is volt ájulásig drága: 60 Ł, ami testvérek közt is annyi (nagyjából egy Deák bankó), amennyit Budapest is elkér egy jobb darabért. De nem ez a lényeg, hanem ami ezután jött.

Mert egy-két nap múlva engem is kibillentett addigi sztoikus nyugalmamból az a tény, hogy a londoni ingyen hírlap, melynek példányai a földalattikban üléssoronként hevernek, így nem lehet nem beléjük olvasni, minden nap a vulkánkatasztrófa fotóit hozták címlapon. Beleolvastam hát. Aztán a BBC-t is bekapcsoltam. Ott is non-stop ment a vulkán, még az akkor - 2010. április végén - közelgő brit parlamenti választások sem bizonyultak fontosabbnak. A tudósításokból, szakértői interjúkból és vezércikkekből megtudtam, a hamufelhő nemcsak hogy elérte Londont, de a szelek szeszélye folytán meg is állt fölötte, 6-7ezer méteren, így a szerdai vulkánkitörés másnapján, 2010. április 15-én le is zárták Nagy-Britannia összes repterét. Se fel-, se leszállni nem engednek repülőt, ezért a kontinensen vagy Amerikában rekedt britek - merthogy kizárólag miattuk aggódott a BBC teljes szerkesztősége - néhány nap várakozás után kézzel-lábbal nekiindultak haza, mely lévén szigetország csak komppal vagy a francia-brit tengeralatti alagúton át megközelíthető. A kimerült hazaérkezőkkel készült riportokból és a főleg Spanyolországban - melyet európai bázisul jelölt ki a kormány a hazavárt britek számára - készült helyszíni tudósításokból az derült ki, mindenki napok alatt jutott csak haza. A kompra jegyet váltani szándékozók soraiban, akárha világsztár koncertjére készülnének, 48-72 órát álltak-ültek-aludtak a hazaigyekvők. A légiút nélkül maradt szűk átjáró a világ és Nagy-Britannia között végzetesen szűknek bizonyult a sokmillió hazatérni szándékozó számára, ezért a kormány a vulkánkitörés okozta katasztrófahét második felében bevetette hadiflottáját, és az Irakból hazatérő brit katonák, hancúr turistákkal osztották meg anyahajóikat.

A helyzet egyre katasztrófa-szerűbbnek tűnt fel újságban, TV-ben egyaránt és a megkérdezett szakértők csak tovább szították ezt olyan kijelentéseikkel, mint hogy a vulkánkitörés folyamatos, a szélirány változatlan, így a légzár akár hat hónapig (!) is eltarthat. De a legoptimistább becslések is heteket prognosztizáltak. Többször bemutatták azt is, hogy az Észak- és Dél-Nyugat-Európát a világtól elzáró vulkán jelentéktelenül kicsi, az igazi bajt a világűrből is látható kráterméretű nővérének kitörése jelentené, amit e kistestvér aktivitása bizony elő is idézhet. És hogy a földön se érezzük biztonságban magunkat: brit városlakók számoltak be vékony porrétegről, melyet reggelre autójukon leltek. A dolog személyes pikantériája, hogy a vulkánkitörés előtti napokban meg-megálltunk az előtt a plakát előtt, mely Londonban mindenfelé hirdeti: izlandi hosszúhétvége bálnanézéssel. Már tudniillik, hogy bálnát lehet nézni a természetes közegében, hajóról. Na, erre megyünk! - egyeztünk meg férjemmel akkor lelkesen.

Valamiért veszettül bíztam a jószerencsénkben, abban, hogy nem ragadhatok terhesen, a londoni utcaszagoknak kiszolgáltatottan émelyegve a ködös Albionban, miközben életemben először érzek így: haza akarok menni!!!! A haza persze ekkor sem helyrajzi fogalom volt, hisz végtére otthon voltam éppen, inkább az a hely, ahol nincs émelygés, nincs terhességi álomkór, nincs hormonok miatti döntésképtelen-én.

Az indulásunk előtti estén válságstábot ültünk londoni barátainkkal, akik búcsúzáskor azt tanácsolták, ki se menjünk a reptérre, úgyse száll föl a gépünk. Ehhez képest... Ehhez képest, mint kés a vajban, úgy siklottunk át a reptéri ellenőrzéseken, a rettegett tömegnek híre-hamva, ehelyett self-check-in a terminálnál, csomagfeladás két perc alatt, és uzsgyi a géphez, mely igenis felszállt, akkor, amikorra a jegyünk szólt. Csoda történt? Majdnem. Velünk mindenesetre biztosan. A brit kormány a felszállásunk délelőttjén úgy döntött, hogy felfüggeszti a légtérzárat, így déli repülőgépünk az elsők közt rugaszkodhatott el a Heathrow kifutójáról. Azért pedig külön köszönet a brit kormánynak, hogy hosszas mérlegelés után úgy döntött, nem az egy hét alatt felgyülemlett várakozókat röpteti időrendben, hanem azokat engedi a légtérnyitáskor, akiknek egyébként is ekkorra szólt a jegyük, így csak a korábbra előjegyzetteknek kellett sorbanállniuk a jegyáttételért. Mondhatja persze bárki, hogy igazságtalan a döntés, szerintem viszont a leggördülékenyebb, mint minden brit megoldás: ha azt is sorbanállásra kárhoztatják, aki pedig anélkül is indulhatna, csak azt a sort növelték volna, melybe a végső döntés nyomán rosszul jártaknak így is, úgy is be kellett állniuk. Úgy viszont a sor sokszorosára duzzad, a káosz fokozódik, és mindenki rosszul jár, az így is rosszul jártak kicsit rosszabbul. Szóval a britek szerintem zsenik. Szervezőzsenik. Ezt meg kell hagyni.

Rég örültem ennyire Budapest lámpafüzéreinek madártávlatból... Csak aztán rá kellett ébredjek, a terhességi rosszullétek itt sem csitulnak. Még. Az izlandi vulkán pedig azóta újra támadásba lendült, és a szél májusban is Ferihegyig repítette az immár 9.000 méterig feltörő hamufelhőt. Európa tehát újfent légi vesztegzár alatt, megint nem tudni meddig. Most Budapest és Balaton marasztal. És utóbbira emiatt valahogy nem is neheztelek... :)