Darnyik Szilvia, aki Via is és ír

Álmaimban Amerika... Na ja! Nem is író az, aki nem álmodik amerikai kiadásról, már csak az ottani könyvárszínvonal és főleg az itthonihoz képest elképesztő, mega-giga példányszám okán. Hiszen az író azért ír, hogy olvassák, lehetőleg az egész világ, de ha azt nem megy, akkor legalább minél többen. Magyarországon erre egyre kevesebb az esély a kvóta nélkül túlburjánzó címmennyiség okán, de erről máskor. Amerika viszont könyvkiadás szempontból is az álmok országa. Kezdődik ott, hogy minden könyvből - és itt önző módon a regényírókra koncentrálok - két vetet jelenik meg, előbb egy keményfedelű a keményvonalas olvasóknak, akik nem sajnálják a pénzt a tartósabb kötet birtoklásáért, sajnálják viszont az időt, hogy a puhafedeles kiadásra várjanak. Így aztán fegyelmezetten leperkálnak 30 $-t (az most úgy 7.000 Ft) az olvasás öröméért. Tehát igen egy regényért, igen hétezret. (Persze ott más a fizetés minősége, tudom, és valószínűleg az USA-ban is inkább Manhattanben, semmint Brooklynban fogynak el az írói agyak ezen aranyárban mért termékeiből ezrek.) Mert igen, ezekből a keményfedelű kiadásokból bizony 3-5.000 példány kel el, na persze csak akkor ilyen 'kevés', ha az illető író ismeretlen, elsőkötetes, tehát egy no-name senki. A 'kevés' szó azért szerepel idézőjelben, mert itthon a kiadók többsége esténként azon imádkozik, hogy az amerikaihoz hasonló paraméterekkel bíró, magyar íróüdvöskéjének regényéből - az ottani ár feléért-harmadáért - többet vigyenek haza a magyar vevők, mint 500-800 db (!), ha elérné a példányszám az ezret, a kiadó már madarat fogna. Vannak persze üdítő kivételek, amikor két év alatt akár 3.000 példány (néha több is ;)) is gazdára talál, de ahhoz a magyar regényírónak igazán ott kell lennie a szeren. Az amerikai álom viszont ezen a ponton még korántsem ér véget...

Frászt kaptam tőlük. Négy idegesítő nő, öntudatoskodó beszólásokkal, életszerűtlen ruhákban flangálva - ennyit láttam belőlük, ha a távirányítót reményvesztetten léptetve a Szex és New York valamelyik epizódját vetítő csatornára tévedtem. Egy percnél többet nem adtam neki, nem bírtam ugyanis. Aztán úgy alakult, hogy olyan helyre költöztünk, ahová hónapokon át nem köttettünk be TV-t. Ha bámulni támadt kedvem a lapos-nagy készüléket, DVD-t kellett betennem a lejátszóba. Ekkoriban vásárolhattam meg - hosszas könyörgés után - a Jóbarátok és a Szívek szállodája összest, és mert hiába százrészesek, ezek is elfogynak egyszer, ráfanyalodtam a Szex és New Yorkra. Persze csak kölcsön-DVD-n, mert én ezért pénzt nem adok! - gondoltam akkor. De női sztori, elviselhetőbb, mint a Helyszínelők (bocs, Rajongók!), punnyadni jó lesz.